SZERETETTEL VÁR MINDENKIT A MAROSVÁSÁRHELYI FOTOKLUB

forrás:Népujság

Expo FIAP – Romania 2010

Sunt invitaţi să participe toţi acei artisti fotografi în viaţă din Romania, care de-alungul anilor au obţinut o distincţie FIAP (AFIAP, EFIAP, MFIAP, etc.)
Fiecare autor este rugat să trimită în total 3 lucrări reprezentative alb-negru sau color, cu dimensiunea maximă de 30 x 40 cm.
Lucrările vor fi expuse în Sala de Expoziţie a Palatului Culturii din Târgu-Mureş.

FĂRĂ JURIZARE

Fiecare participant va primi o Medalie Jubilară şi un Catalog al expoziţiei.
Taxa de participare este de 15 lei, care trebuie trimisă odată cu lucrările.
Calendarul expoziţiei:
- Termen de primirea lucrărilor : 15 septembrie 2010
- Vernisajul expoziţiei : 2 noembrie 2010
- Returnarea lucrărilor : 31 Decembrie 2010
Participanţi sunt rugaţi să doneze în scris cel puţin o lucrare proprie pentru Colecţia Naţoinală de Arta Fotografică din Târgu-Mureş, care are deja peste 900 de lucrări. In cazul neprimirii niciunei menţiuni, toate cele trei lucrări primite intră în patrimoniul Muzeului.

Lucrările vor fi trimise pe adresa:

Incze Istvan AFIAP
540357 Târgu-Mureș
Str. Parangului nr. 10 ap. 5

Pentru orice altă informaţie sunaţi la 0265-260.422 sau 0265-230.229
Sperăm ca prin bunăvoinţa Dvs. această invitaţie va ajunge la toţi cei interesati.

VĂ AŞTEPTĂM

sursa:Zsigmond Báthori’s PHOTOGRAPHY

Báthori Zsigmond

A helyi lap szépen s pontosan tudósított erről az eseményről. S akkor én most minek is szólok hozzá, nemde? Jogos a kérdés, persze… Csakhogy, ez a megtört növésű Jani bácsi, …igen én így szoktam szólítani e hetykén lépkedő, sétapálcás úriembert, kinek arcán spontán hanyagsággal szétfut a mosoly köszönésemkor… Szóval, Jani bácsi meghívót adott nekem erre a megnyitóra. De nem is akárhogyan, kérem. Már jóval a kiállítás előtt, egy csütörtöki délutánon lendületesen felsétált a várban levő fotógalériába, ahol a fotóklub rendszeresen ülésezik. Egyenesen felém jött, s míg komótosan átbotladozott az előttem lévő embereken, volt időm szemrevételezni a kezében szorongatott fehér borítékot, amelyből semmi sem körvonalazódott ki, leszámítva a gesztus fontosságát!

- Úgy vigyázz, hogy lesz tortám is! – mondta ő büszkén, miután átvettem a borítékot s tartalmáról illetően is okultam. – Nem is akármilyen, jól tudd meg, hanem… finom lesz! Érted? – s a szemében csillogó fényt csak a huncut kacsintása törte meg.
- Jani bácsi, – s máris kezdtem a kobakomban, a meghívón feltüntetett dátumon levő programomat átszervezni, – ha torta lesz, s méghozzá finom is, akkor bíz’ isten, még muszájból sem akaródzok kimaradni! S hogy nyomatékot adjak szavaimnak, férfias lendülettel vettem kézbe erezett kezét s adagolt szorítás mellett kezet ráztam Jani bácsival…

A megnyitóról icipicit megkéstem, s a sok lábon álló mellett egymagamban néztem végig a falra függesztett fotókat. Te jó ég, gondoltam magamban, én megérem ezt a kort? S ha igen, lesz még fizikai s lelki erőm megnyomni a fényképezőgép gombját? Szóval csak úgy, hétköznapiasan csodálni tudom ezt a Jani bácsit, aki, mire ábrandozásomból észbe kaphattam volna, lekapott a nyakában lógó filmes géppel…
- Emlék! – mondta lelkesen nekem s ismét felbukkant bal szeme sarkában a huncut kacsintás, – s mindjárt itt a torta, érted?
- Ne aggódjon, Jani bácsi, – feleltem komoly ábrázattal, – én rendesen fel vagyok készülve!
- Ez már beszéd!
Sarokba ülve végig kísértem tekintetemmel e mozgékony úriembert, ahogy fogadja az ismerősöket s azok gratulációját, alázatosan. Mert Jani bácsiban szépen megfér a huncut kacsintás, a fiatalos lélek, a 89 év pillanatjai meg az alázat, meg biza’. Én nem erősen dicsekedhetek semmivel, csak azt említeném meg mentségemre, hogy bennem is szépen megfért a szelet torta. Elnézést, rosszul mondtam, pontosítok… mert ez fontos, őszintén az… Bennem is szépen megfért a finom szelet torta! Meg biza’!

forrás:Zsigmond Báthori’s PHOTOGRAPHY

Volt a marosvásárhelyi Fotóklubnak is egy aranykora, ami nagyjából az 1970–80-as évekre tehetô. Furcsa kijelentés akkor, amikor Ceausescu Romániájában a legnagyobb terror és szegénység kezdôdött. Igaz, de pontosan ennek köszönhetôen a külföld sok kedvezményt és lehetôséget nyújtott a velük való kultúrkapcsolat tartásában.

Így a FIAP védnöksége alatt rendezett kiállításokon majdnem minden ország elnézte nekünk a részvételi díj befizetését. Ennek és Marx József Hon.EFIAP klubelnöknek köszönhetôen évente kb. 40 külföldi kiállításmeghívásnak tudtunk eleget tenni igen jó eredményekkel.

Hazai kiállításainkat legtöbbször a Szakszervezetek Háza l. emeleti folyosóján a Megyei Technikai Könyvtár elôcsarnokában, a bútorgyár víkendtelepi üdülôházában és kétévente a Kultúrpalota kiállítótermeiben tudtuk megrendezni. Ebben az idôben legfôbb vágyunk egy saját kiállítóterem megszerzése volt. Az 1989-es rendszerváltás elsô évei sem hoztak javulást, sôt a Szakszervezetek Háza részbeni privatizálásának köszönhetôen és fôleg elnökünk elhunyta (1992) után egyszerûen kirúgtak az l. emeleti 8-as számú szobából és a házból, így teljesen támasz és anyagi támogatás nélkül maradtunk.

Nehéz idôk következtek, hisz a gazdasági élet is teljesen megváltozott, a mûvészeteknek pedig semmilyen jövôjét nem láttuk. A mûszaki könyvtárban rendezett egyik kiállításunk megnyitóján Kedei Zoltán festômûvész javaslatára Bálint Zsigmonddal és Kerekes Péterrel elmentünk a várba, ahol egy régi épület emeletén több üres termet találtunk, ajtó és ablakok nélkül de fél méter vastag szeméttel a padlón. Elhatároztuk, hogy elfoglaljuk és lezárjuk ezeket a termeket, majd engedély után nézünk. 1995 ôszétôl 1996 ôszéig megszereztük Fodor Imre polgármester ideiglenes engedélyét, majd saját kezûleg nekiállt a tagság a helyiségek rendbehozatalának. Új villanyszerelés, festés után 1996. szeptember 25-én sikerült megnyitni a két terembôl álló galériát és a két szobából álló klubhelyiséget. Elsô kiállításunk anyagát az akkor éppen bezárt szebeni nemzetközi szalon díjnyertes képeibôl állítottuk össze, amit Bálint Zsiga és Both Gyula hoztak el. Végre volt hol folytassuk alkotó tevékenységünket. Tradíciónknak megfelelôen minden csütörtök du. 6 órára összegyûltünk és megbeszéltük dolgainkat. Ebben az idôben a klub vezetésével Bálint Zsigmond, míg a galéria dolgaival Török Gáspár foglalkozott évi 1 lej tiszteletdíjért, majd Tamás András és Incze István került az elnöki székbe.

Az elmúlt 14 esztendô alatt a galéria 100 kiállításnak adott otthont. Mûködését hosszabb-rövidebb ideig Szegedi Ferenc, Kelemen Anna, Mihu Constantin és fôleg Kucsera Jenô biztosította, akik nemcsak felügyeltek, hanem a kiállítási képeket be is keretezték, falra is rakták, esetenként a kiállítást is megnyitották. A Marosvásárhelyi Fotóklub tagjai máshol is állítottak ki, pl. a város repülôterén, a Mures Mallban, az Oázis Alapítványnál, a vár udvarban, az unitárius és református egyház különbözô termeiben, a Dr. Bernády György Közalapítvány kiállítótermében stb. A legrangosabb nemzetközi szalonunkat a Kultúrpalota kiállítótermeiben rendeztük meg 2003, 2005 és 2008-ban, több mint 45 ország részvételével.

Ha egy kis statisztikát szeretnék készíteni, a következô érdekes adatokra hívnám fel az olvasók figyelmét. A 28 egyéni és 12 nemzetközi klubkiállítás résztvevôi 10 országból jöttek: Ausztrália, Belgium, Görögország, Magyarország, Olaszország, Szerbia, Szlovénia,

Törökország, Ukrajna, USA, míg belföldrôl 12 klub és 12 egyéni jelentkezô képeit láthatta a nagyérdemû közönség. Klubtagságunk se maradt le a szereplésekrôl, mert 26 egyéni és 19 csoportos kiállítással járultunk hozzá a galéria jó hírnevéhez.

A galéria saját üvegesrámákkal, szép olívzöld és fekete passpartou-val rendelkezik, ami a kiállított képek mûvészi értékét emeli.

Sajnos, az épületben nincs fûtés, így csak a melegebb hónapokban tudjuk mûködtetni a galériát, azt is csak a klub nagy pénzügyi áldozata árán.

Mindenképpen meg kell említsem, hogy a nem EU-konform termeket igen sok helybéli és átutazó turista látogatja, a kiállított képekrôl pedig a látogatók könyvben pozitívan vélekednek értékelve a tagság tevékenységét. A múlt héten nyílt legújabb kiállítás már frissen festett falakkal várta a közönséget. Köszönjük a támogatást. Reméljük, hogy ennél tovább is léphetünk.

forrás: Népujság

Robert Capa nevét nem csak fotós körökben illik ismerni, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb fotósegyénisége kilétének ismerete általános műveltségi kérdés. A fájdalmasan rövid életű, tragikus körülmények között elhunyt fényképész és haditudósító végigjárta a múlt század első felének, illetve közepének megannyi borzalmas háborúját, képei pedig a világsajtót. Ezek a fotók biztosítottak világhírt a művészfotósként is elismert Capa számára, aki Friedmann Endre Ernő néven 1913-ban született Budapesten. Magyarországról a harmincas években emigrált Párizsba, majd rájött: a kedvtelésből űzött fényképészkedésből akár jól meg is élhet. Amerikai hangzású nevet vett fel (gyerek- és ifjúkorában Cápa volt a beceneve – innen az eredet) és amire számított, összejött. A világhírt A milicista halála című fényképe hozta meg számára – a spanyol polgárháborúban éppen azt a pillanatot sikerült rögzítenie, amelyen a találatot kapott civil ruhás férfi hátraesik. Ezt követték fotós haditudósításai, kamerájával és filmjeivel „fel-fegyverkezve”, a frontvonalon vett részt többek között a második világháborúban, az első sorból fotózta végig úgy Párizs felszabadítását, mint a normandiai partraszállás poklát. Két tudósítás között habzsolta az életet, nagyvilági bohémként élt és alkotott, fényképezte barátait. Például Dalít vagy Picassót. Úgy halt meg, ahogyan élt: Laoszban tájképet akart készíteni a háború alatt és egy dombon aknára lépett. Negyvenegy éves volt.
Capa képeiből (nem egy világhírű alkotást is felvonultató) tárlat nyílt csütörtök délután a Bernády Házban. Nem kis fegyvertény – legalább akkora, mint a Szász Endre-kiállítás volt pár évvel ezelőtt – a mostani vándorkiállítás: a Magyar Köztársaság sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának köszönhetően érkezett Marosvásárhelyre, több, igen sikeres budapesti tárlatnyitó után. A vásárhelyi kiállítás Capa több ezer felvételéből hetvenet mutat be, a tárlatot Hadnagy Miklós igazolt hiányzása okán a házigazda, Nagy Miklós Kund mutatta be.
– Akik eljöttek, tisztában vannak azzal, hogy milyen jelentős ez az életmű. Hadnagy Miklóssal és a sepsiszentgyörgyi központtal gyakran együttműködünk, így látható az országban elsőként ez az anyag. Előzményei közé tartozik, hogy 2008-ban a magyar államnak sikerült megvásárolni a New York-i Nemzetközi Fotóközponttól 937 negatívot 300 millió forintért. Ez volt a harmadik és utolsó kópiája a központnak, amelyet Cornell Capa, Robert testvére, amúgy szintén híres fotóművész alapított. Az állam a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta, azóta több sikeres magyarországi kiállításon mutatták be a képeket, számos külföldi résztvevővel. Budapesten különbuszokat kellett indítani a tárlatok helyszínére. Úgy látszik, csak Vásárhelyen ennyire közömbösek iránta az emberek (páran lézengtünk a teremben – a szerk.). A képeket Bálint Zsigmond és Bálint Hajnal rámázta be, innen továbbutazik a kiállítás. A huszadik század egyik legnagyobb fotósát hoztuk el ide. Ő az első igazán fontos és a legfontosabb abban az időszakban a sajtófotósok közül. A felvételeken látszik, hogy „benne volt” a képekben. Ahogy ő mondta: ha nem elég jók a képeid, nem mentél elég közel. Kedves, szeretnivaló, sármos fiatalember volt, Ingrid Bergman szeretője, noha ő ezt úriemberhez méltóan mindvégig titkolta. Csak Bergman emlékirataiból derült rá fény. E tárlaton néhány világhírű fotója – A milicista halála, A háború utolsó órája, illetve a D-Nap képei (amelyek legnagyobb része segédje türelmetlensége miatt megsemmisült – a 105 fotóból mindössze nyolc maradt meg, azok is homályosakká váltak) is látható. Mindig ott volt, ahol lennie kellett. Négy földrészen, huszonhárom országban fényképezett, de haláláig visszatért Magyarországra is. Olyan világot hozott ide, amely korának sajátos képe. Úgy, ahogy Robert Capa látta és láttatni kívánta.

photo by:Zsigmond Báthori
forrás: Népujság

A Marosvásárhelyi Fotóklub legidősebb és leglelkesebb tagját köszöntötték szerdán délután a Református Diakóniai Központ Bocskai Termében. Az április 28-án 89. évét töltő Koncz János félszáz képét állította ki. A fekete-fehér és színes képek, visszapillantást nyújtva a fotós munkásságára, az élet minden területét tükrözik. Vannak köztük tájképek, portrék, szociofotók, csendéletek, népszokásokat, virágokat megörökítő képet. Alkotásait különböző tárlatokon állította ki, s 2005-ben a Fotóművészek Világszövetségének tiszteletdíját is elnyerte.
„Nagy izgalommal készültek ezek a képek, s az alkotó még nagyobb izgalommal követte útjukat, amikor elküldte egyik vagy másik kiállításra, majd bizakodással, reménnyel várta az eredményt. A „gyermekek” pedig sokszor sikerrel tértek vissza, a János és a mi örömünkre – hangzott el Incze István, a fotóklub elnökének nyitóbeszédében, aki hozzátette, hogy Koncz Jánosnak mindössze egy pontja hiányzik az AFIAP, azaz a Nemzetközi Fotószövetség fotóművésze cím elnyeréséhez. Ezért mind az alkotó, mind pedig a klub szép számmal jelen levő tagjai nevében remélik, hogy a 90. születésnapra ez megvalósul, s addig a Koncz János életéről szóló riportkönyv is megjelenik.
Végül az ünnepelt vallomása szerint azért szentelte nyugdíjazása után minden idejét a fényképezésnek, mivel az egyedül töltött három évtized alatt lelki támaszul szolgált, megnyugvással töltötte el ez a tevékenység.

forrás:Népujság